Dr. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes ünnepi beszédének szó szerinti leirata

Köszönöm szépen! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az újságírókon túl, akik itt, ebbe a viszonylag kis terembe, illetve az előtérbe szorultak, hogy megemlékezzünk egy 66, illetve 65 évvel ezelőtt történt eseménysorozatról, 1944-45 kegyetlen teléről a Vajdaságban.

Furcsa dolog a történelem, hiszen vagyunk úgy történelmi eseményekkel, hogy minél távolabbról nézzük őket időben, minél távolabb vagyunk, annál közelebb látjuk, annál inkább kibomlanak a részletek. Annál élesebbé válnak az epizódok.

Így vagyunk valahogy a második világháborúval is. Legalábbis az én nemzedékem, amelynek a '70-es, '80-as években az adatott meg, hogy a második világháborúról másodlagos minőségű szovjet és amerikai kalandfilmekben pusztán heroizmust lássanak, ahol a jó harcolt a gonosszal szemben, másfél óra alatt lerendezve a világ nagy problémáit, és utána mindenki boldogan hazamenjen, hogy győzött az igazság és minden rendben van a világban.

Aztán ahogyan megnyíltak a levéltárak, ahogyan szabaddá vált az emlékezés úgy egyre pontosabban láttuk a valóságot is. Egyre pontosabban láttuk a történeteket, egyre pontosabban láttuk a részleteket, egyre inkább bomlott fel a második világháború hősök, heroizmusok, bálványok sorozatából és korszakából esendő, gyarló emberek, szegény családok személyes tragédiájává.

Mi, akik személyesen nem vagyunk érintettek sem a vajdasági eseményekben, sem az erdélyi eseményekben, sem a felvidéki eseményekben, mi is tudjuk most már, hogy mi történt a második világháború időszaka alatt.

Pontosan kirajzolódnak a családok történetei. Pontosan kirajzolódnak a tragédiák. Kirajzolódik a magyarság tragédiája. Kirajzolódik a szerbség tragédiája. Kirajzolódik a cigányság tragédiája. Kirajzolódnak a zsidók tragédiái. Kirajzolódik számos olyan egyéni tragédia, amelynek ma már kárpótlást nem tudunk nyújtani.

És ha élesebben látjuk ezeket a képeket, ha közelebbről nézzük ezeket a tragédiákat, akkor láthatjuk azokat a szálakat is, amelyek még inkább korábbi korszakba vezetnek vissza minket. Hiszen azt mondhatjuk bizonyos szempontból, mi itt, Közép-Európában mindannyian az első világháború áldozatai vagyunk.

Az első világháborúban tört meg valami az emberiség hitében, az emberiség fejlődésébe vetett meggyőződésben, az emberi közösségekben, az emberi jóságban vetett hitben, amely most már úgy tűnik, hogy soha nem fog egésszé összeállni.

Az első világháború következményeként kaptak lábra azok a totális mozgalmak, amelyek kizárólagosságot hirdetve vagy nemzeti, vagy faji, vagy osztály alapon a másik csoporthoz tartozó embert, egyént elpusztításra jelölték ki, és elpusztításra ítélték.

Az első világháború honosította meg itt Közép-Európában azt az etnikai nemzetkoncepciót, amelynek eredményeként egymást kizáró kategóriákban kezdtünk gondolkodni, és a nagy integráns egységek helyett a kicsi, egymás kárára törő, egymás elpusztítására törő nemzetállamokat, vagy úgynevezett nemzetállamokat tettük meg eszménnyé.

És az első világháború hintette el azokat a konfliktusokat, amelyek később a második világháborúhoz vezettek, amelynek következtében 1944 és '45 kegyetlen telén a Délvidéken jugoszláv kommunisták magyarok ezreit, vagy tízezreit irtották ki.

Talán, legalábbis reméljük, hogy az egyik utolsó elbeszéletlen története ez Közép-Európának. Amelynek elbeszélésére most sok más korábbi történettel együtt a Terror Háza vállalkozik.

Hiszen itt beszélhetünk a magyarországi németség kitelepítéséről is. Itt beszélhetünk azokról a történetekről, amelyek vagy családi körben lehettek csak a kollektív emlékezet része, vagy úgy sem. Amelyeket elhallgattak. Amelyekről úgy gondolták, hogy nem szabad beszélni róla, hiszen büntetés jár magának a tragédiának a felelevenítéséért is. Akár itt, akár Jugoszláviában, akár más országban.

Azok a történetek, amelyek azt mutatják meg, hogy mi, akik évszázadokig éltünk egymás mellett békében, tudunk állatok is lenni. Tudjuk egymást kiirtani, ha arról van szó. Ha olyan totális ideológia keríti hatalmába az embert, amelynek következtében elsődleges célként a másik kiirtását fogalmazza meg.

Nekünk a délvidéki vérengzés különösen fáj, hiszen magyarokat, nemzettársainkat érintette. De hiszek abban, hogy a szerb történelemnek is fájó pontja. Hiszen nem szerbek, hanem kommunista jugoszlávok hajtották végre a népirtást. Egy totális ideológia jegyében. Hiszen szerbek és magyarok az évszázadok során kisebb-nagyobb konfliktusokkal, de békében éltek egymás mellett.

És ezen konfliktusok során megtanultuk, hogy melyek azok a tulajdonságaink, amelyeket el kell viselni ahhoz, hogy békében éljünk egymás mellett. Vannak áldozataink is ezért a békés együttélésért.

Én azt kívánom, hogy Isten nyugosztalja az áldozatainkat. Emlékezzünk rájuk. És adja meg a jó Isten, hogy békében élhessünk Közép-Európában.

Köszönöm szépen a figyelmet!